Az Ars Humanica Hungarica Kör 2010-ben alakult, majd Kuthi Csaba borász, a Kör egyik kurátora ötlete nyomán megalapították a Magyar Civil Becsületrendet azért, hogy elismerhessék a nemes emberi tetteket: tehát, azokat a honfitársakat, akik figyelemreméltó helytállásukkal példát mutattak a „civil kurázsira” - és nem figyelt fel rájuk a kormányzat - valamilyen elismerést kapnak politikai és vallási megkülönböztetés nélkül. (www.arshumanica.org)

A Magyar Civil Becsületrend egyik idei díjazottja a már elhunyt hegedűművész Fehér Sándor, aki két éve az olaszországi Giglio sziget közelében zátonyra futott Costa Concordia olasz utasszállító hajón hősiesen mentette az utasokat, közöttük sok gyereket, végül pedig ott rekedt a süllyedő hajón – azaz életét áldozta embertársaiért.

A Kör tagjainak meggyőződése, hogy a közelmúlt és jelen Magyarországának igenis vannak hősei, akik nem a hivatalos elismerés reményében, hanem pusztán lelkiismeretük szavát követve cselekszenek. Kuthi Csaba borásszal, a díj létrehozójával beszélgettem, életről, értékről, civilségről.

- Magyar Civil Becsületrend? Már maga a kifejezés is szokatlan és meghökkentő. Ezt a fogalmat eddig a Francia Köztársaság kitüntetési porfóliájához kapcsolódóan ismertem. Miért gondolta, hogy szükség van erre itthoni viszonylatban?

- Sokan rossz minőségű öltönyben és ízléstelen nyakkendőben járnak dolgozni a parlamentbe: én ezt kurzus eleganciának hívom. A rossz megjelenéshez sokszor rossz modor is társul, ennek egyre több jelét észlelhetjük. Ezek a honatyák és –anyák, azért élvezhetnek kiemelt jövedelmet, megkülönböztetett egészségügyi ellátást, társadalmi kivételezettséget és egyéb megkülönböztetett előnyöket, hogy példamutatóan viselkedjenek. Egy úriember legyen mindig elegáns, a modora kifogástalan, a jelleme pedig egyenes. A parlamenti képviselők nagy része híján van ennek: ezért jött az ötlet, hogy legyen egy Magyar Civil Becsületrend.
Ehhez a kitüntetéshez nem kell pénz, nem számít a politikai hovatartozás, csak az, hogy ki, mennyire képviseli és közvetíti az alapvető emberi értékeket. Sajnálatos, hogy szükség van erre. Nem érdekes, hogy valaki jobb, vagy baloldali gondolkodású: legyen tisztességes, rendes, becsületes, és minden körülmények között: talpig úriember!

- Hogyan fogadták a Kör tagjai a kitüntetés javaslatát és hogyan megvalósították meg?

- Kitűnő ötlet! Meg kell csinálni! - mondta Heller Ágnes, mikor először említettem neki a becsületrend ötletét. Támogatta a társaság létrejöttét és tagja lett, mint Görgey Gábor, Sumonyi Zoltán és Gergely Ágnes, akikkel együtt közösen találtuk ki a megfelelő nevet: így lett előbb csak becsületrend, majd civil és magyar. Magyar Civil Becsületrend. Innentől már magától adódott, hogy mit csinálunk, hogy csináljuk, hogyan építjük fel a társaságot.
Most már több mint negyvenen vagyunk. A mai magyar szellemi-kulturális társadalom keresztmetszete politikai hovatartozástól függetlenül van jelen ebben a körben. Ezt nagy értéknek és eredménynek lehet tartani.

- Kik kaphatják meg a kitüntetést?

- Manapság az erkölcsiséget a legtöbben alárendelik politikai elkötelezettségüknek - ezért gondoltam arra, hogy olyanoknak kell kapniuk évente ezt a teljesen neutrális és elkötelezetlen elismerést, akik nyíltan és bátran adják jelét emberi értékeiknek. Ennek óriási hiátusa van a mai magyar közéletben: megengedett dolog disznóságokat mondani a Parlamentben a másikra, csak mert politikai ellenfél. Megengedett erkölcsileg lekurvázni valakit (amit eufemisztikusan karakter gyilkosságnak hívnak), mert másban hisz: ilyen ne legyen!
Aki ilyet tesz, az nem tudja, hogy hol lakik az erény, hol lakik a virtus, hol lakik a normális humán értékrend, aminek alapján élnünk kell. A Tízparancsolatban minden benne van. Tessék a szerint élni! Ennyi az egész! A becsülethez az is hozzátartozik, hogy ha politikusként, közéleti emberként, sőt közemberként hibáztam, akkor képes legyek bocsánatot kérni, beismerni és megkövetni a társadalmat. A gyenge emberek ezt vereségnek, megalázásnak érzik. Az erősek számára ez erény. Mert megengedhetik maguknak, hogy a gyarlóságukat beismerjék. A mai közszereplők nem szoktak bocsánatot kérni. Ezért kellett a Magyar Civil Becsületrend.

- Erkölcsi válságban volna az ország?

- Ezt talán nem mondanám, azonban azt gondolom, hogy lokális és parciális erkölcsök működnek. Tehát van erkölcse ennek az oldalnak, meg a másiknak. Emezeknek és amazoknak is. Az unokaöcsém menyasszonya mesélte néhány éve, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul és ott keresztény erkölcsöt tanítanak. Mire azt mondja öcsém az ő szava járásával: „képzeld, nekem meg szocialista erkölcsöm van.” A kislány nem vette észre, hogy hülyét csináltak belőle. Micsoda dolog, hogy szocialista, meg keresztény erkölcs! Az erkölcs szerintem abszolút fogalom: vagy van, vagy nincs. Valaki vagy erkölcsös, vagy erkölcstelen. Na, erről van szó!

- Meséljen magáról: hogyan nőtt fel, milyen volt a családja?

- Ötéves koromban kibombáztak bennünket Budapestről, úgy kerültünk le Gyulára, ahol tizennyolc éves koromig nevelődtem, kellemes polgári környezetben.
A mi családunkban soha nem volt zsidózás. Olyan megkülönböztetést, hogy valaki cigány, tót, szegény vagy gazdag senki ki nem ejtett a száján. Soha senkiről nem tudtam a származását. Vagy jó ember volt, vagy nem. Vagy szerettük, vagy nem, teljesen függetlenül attól, hogy miféle.
Édesanyám nagyon korán, negyvennyolc évesen halt meg tüdőrákban. Operaénekes volt, soha sem dohányzott, és mégis.
Azt szerette volna, hogy sebészorvos legyek, ezért felvételiztem az orvosi egyetemre 1957-ben. Míg a felvételi tartott Budapesten, édesanyám otthon meghalt. Két nappal később értem haza. Leánykori barátnőjénél laktam Pesten, ő már tudta, mert megtáviratozták neki. Édesanyámnak a halálos ágyán ez volt az utolsó kívánsága, utolsó segítsége: ne zavarjanak meg a felvételi vizsga közben. Mi értelme lett volna?
Az egyetemre nem kerültem be, mert akkoriban volt egy olyan cenzus, hogy „megfelelt, de helyhiány miatt felvételt nem nyert”. Ez azt jelentette, hogy a munkásosztály és a parasztság gyerekeit vették fel inkább. Ez tulajdonképpen rendben lett volna, csak ugye az nem, hogy a polgári családok ivadékait, akik egyébként intellektuálisan, morálisan, és kulturálisan erre alkalmasak lettek volna - ideológiai okok miatt távol tartották az egyetemektől.

- Van olyan családtagja, akinek az élete példaértékű volt az ön számára?

- Soha nem felejtem el, a nagynéném, Sipos Éva néni, aki ma már kilencven éves is elmúlt, Békéstarhoson volt zenetanár. Rákosi Mátyás azoknak az árváknak, akik között nagyon sok tehetséges cigánygyerek is volt építtetett egy zeneiskolát. Na, most ez a békéstarhosi zeneiskola attól volt olyan csodálatos hely, mert az én nagynénémet és még sokakat, elküldtek onnan országjárni, hogy keressék és találják meg a zeneileg tehetséges gyerekeket. Aztán a gyerekek ebben az iskolában teljes ellátást, kosztot, kvártélyt, ruhát, ingyenes oktatást, de jó szót és hátbavágást is, tehát mindent megkaptak. Világhírű zenészek, karvezetők kerültek ki onnan. Tehát a tehetségek felkutatására és taníttatására volt pénz, paripa, fegyver: nem úgy, mint ma. Nem olyan régen, talán öt-hat éve láttam egy műsort a tévében, ahol a nagynéném, Sipos Éva néni ült a tanítványai körében: nyolcan-tízen, már mind idősebb emberek, és dicsérték, hogy milyen csodálatos dolog volt az, amit akkor tőle tudásban megkaptak. Tehát, ezek az értékek nekem is nagyon fontosak.

- Nem vették fel az orvosira, hová jelentkezett aztán? Hogyan volt tovább?

- Elmentem segédmunkásnak a Magyar Optikai Művekhez, (MOM) ahol tíz évig dolgoztam. Toltam a vasakat kiskocsival egyik üzemtől a másikig.
Közben két évig katona voltam, majd 1963-ban beiratkoztam az esti egyetemre. Oda akkor már fölvettek. A Kádár-rendszernek nagy felismerése volt, hogy nem jó, ha a nemzet egy részét kizárják a felsőoktatásból. Akkor ’63-ban megegyeztek, hogy akiket addig nem vettek fel az egyetemekre, azok most jöhetnek és tanulhatnak.
Igen ám, de akkor én már nem tanulhattam nappalin, mert nem volt miből megélnem. Mi maradt? Az esti egyetem. Kaptam heti nyolc óra munkaidő kedvezményt. Tehát én már abban az időben is szabad szombatos voltam. Reggel hattól-kettőig fizikai munkát végeztem egy lakatosműhelyben, négy órára bementem a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára, nyolcig órák voltak, és este kilencre értem haza az albérletembe. És ez így ment hat éven át. A Kádár-rendszerben gyakorlatilag ingyen kaptam meg a vegyészmérnöki diplomámat. Hol van ez manapság? Ingyen, mert tandíj nem volt, utóvizsgadíj volt, néhány tíz forint, tehát, nem egy ökör ára. Ma ez a célzott oktatási támogatás mintha hiányozna a politikai kátéból.

- Több nagy cég vezérigazgatójaként visszaemlékezve, milyen volt akkoriban segédmunkásnak lenni egy gyárban?

- A MOM-ban érdekes volt a hierarchia: voltak a fehér köpenyesek, a kék köpenyesek, a kék munkaruhások és őket megelőzve, a legfelső kaszt: az irodisták – ők civilben jártak és külön irodaépületük volt, ahová a gyár többi részéből nem volt szabad a bejárás: a portás nem engedte be csak azokat, akik ott dolgoztak. Külön konyhájuk és ebédlőjük is volt.
Én kék munkaruhás voltam: a legalsó kaszt, ahová a kétkezi dolgozók, a lakatosok, az esztergályosok, a szerszámkészítők, és a segédmunkások tartoztak. A kék köpenyesek voltak ugyanezek vezetői: a diszpécserek és a művezetők. A fehér köpenyesek pedig a munkásarisztokrácia, tehát az optikusok és a műszerészek. Más-más üzemekben, osztályokon dolgoztak és a MOM nagy, szép virágos udvarán is külön-külön sétáltak: nem elegyedtek, nem keveredtek. Emlékszem, egy nagyon jó barátom menyasszonya fehér köpenyes kislány volt, a vőlegénye pedig kék köpenyes. Nem sétáltak együtt ebédidőben: valahogy nem volt elfogadott, vagy megengedett. Ez még a régi, a háború előtti időkben kialakult szokás volt a gyárban. És így maradt meg. Érdekes, nem?

- Hogyan jutott feljebb a ranglétrán? Mi, vagy ki segítette, akár akadályozta ebben?

- A MOM-ban segédmunkásként kezdtem, aztán kiemeltek betanított munkásnak a lemez-lakatos műhelybe, mert végül is érettségizett gyerek voltam (később műszerész szakmunkás vizsgát tettem). Az esti egyetem vegyészmérnöki karának első két-három évét innen végeztem el. Rengeteg volt a tanulnivaló, a gyárban pedig időre, darabszámra, azaz normára kellett teljesítenem.
Mindenki tudta, hogy tanulok: a műhely büszke volt rá, hogy van egy egyetemista munkatársuk. A kollégáim, profi szakik - mindenben segítettek. Megtanítottak hogyan kell jól, gyorsan dolgozni, hogy legyen időm tanulni is. Deutsch Lajos, a művezető, amikor megelégelte, hogy a munkaasztalomnál ülve a kihúzott fiókomban levő tankönyvet böngészem, egy idő múlva azt mondta: jó, most már elég, kezdjen el dolgozni. Nem tegezett, mindig magázott. Az öregebb szakikkal viszont már tegeződött: megvoltak a tiszteletadás szabályai. Érdekes világ és környezet volt. Sokat épültem belőle. Hálás vagyok érte.
Sokan szerettek volna a fehér köpenyesek közé kerülni, de mindenki tudomásul vette, hogy ez nem mindenkinek sikerülhet. Én egy rövid időre odakerültem. Az olyan segédmunkás, aki érettségizett és esti egyetemre járt különleges állatfaj volt: ritkaság. Engem ezért megkülönböztetve kezeltek.
Áthelyeztek a tizenkilences osztályra, a teodolit összeszerelő műhelybe. Aztán mégis kirúgtak, mert egy választási kampánygyűlésre nem mentem el. Az egyik gyárrészleg vezetőjét országgyűlési képviselőnek jelölte a Népfront és mindannyiunknak meg kellett volna szavazni őt. Nekem az volt a munkám, hogy a teodolitok akkumulátorát műgyantával öntsem be, hogy ne érhesse víz. A forró gyanta, ha kihűlt volna, akkor több órás melegítés kellett volna ahhoz, hogy újra dolgozni lehessen vele. Tehát, nekem nem volt szabad otthagynom a munkát. Mondták, hogy hagyjam abba, én meg, hogy nem lehet – a vezetőt pedig megválasztják nélkülem is. Na, ez volt az, ami miatt másnap kirúgtak. Hogy én nem támogattam a nem tudom milyen elvtárs újraválasztását. Ez megint csak egy érdekes adalék abból a világból, ami akkor volt, és ma már nincs. De azok az emberek, akikkel akkor együtt dolgoztam, mind nagyon jó emberek voltak.

- A Kádár-rendszer alatt sok mindent csak protekcióval lehetett elérni, vagy fizetni kellett érte. Hogyan működött ez? Hogyan látta?

- Az orvosi után először orosz-francia nyelvtanári szakra jelentkeztem, nem a vegyészmérnökire: nem vettek fel. 1958-ban? Ugyan már! Aztán ’59-ben is jelentkeztem, akkor sem. A MOM-ban az egyik szaki, akivel ugyan nem dolgoztam együtt, de ismert, egyszer csak azt mondta: „te Csaba, az én feleségem az ELTE-n a tanulmányi osztály vezetőjének a titkárnője. Megkértem, intézze el, hogy fogadjon téged a rektor és a fellebbezésedet személyesen vihesd be hozzá.” Na, ilyen emberek voltak.
Protekcióval sem jutottam be, mert a tanulmányi osztály vezetője, egy nyolcméteres iroda túlsó végén, a vezérigazgatói íróasztal mögött azt mondta: „a maga polgári neveltetése nem garancia arra, hogy a jövő ifjúságát megfelelőképpen oktassa. Mondtam erre: de én évek óta fizikai munkás vagyok! Az mind nem számít, a maga polgári neveltetése számít.” Így működött a rendszer - de az emberek nem! A körülöttem lévők segítettek, és azt mondták: „Csaba, téged ismerünk, rendes gyerek vagy.” Nem számított, hogy ők honnan jöttek és az sem, hogy én honnan - csak egy valami: tisztességes, vagy nem tisztességes valaki.

Az emberek, akkor emberek voltak! Persze ma is azok, csak ezt az emberséget meg kell mutatni másoknak is! Mi pedig elismerjük és kitüntetjük azt az emberséget, ami sokszor rejtve marad a nyilvánosság előtt, pedig példaként kéne szolgálnia: hát, ezért alakítottuk meg a Magyar Civil Becsületrendet. De nem csak ezért: azért is, mert egyre gyarapodó körünk, az Ars Humanica Hungarica Kör szerint a magyar társadalomnak nagy szüksége volna az emberi társadalom szövetét és erejét adó úgynevezett civil társadalom értékeire. Ez a fogalom önmagában és önmagától is létezik, hiszen spirituálisan mindenütt jelen van, de társadalmilag csak akkor érzékelhető, ha a funkcióját betölti, azaz a civil értékrendet képes megjeleníteni. Civil értékelvűségen pedig azt értjük, ami honlapunk címoldalán Vezérlő elveink alatt van megírva.

Láng Judit

Kuthi Csaba borász, az Ars Humanica Hungarica Kör egyik kurátora, a Magyar Civil Becsületrend kitalálója és megalapítója Budapesten született 1939. május 26-án, polgári családban: apja dr. Juris Kuthi Lajos vámszaki tiszt és Nuszbek Mária operaénekesnő elsőszülött fiaként. A fővárosi házat, ahol a család élt, a légierő bombázói 1944 szeptemberében porig rombolták. Gyulára került: itt járt elemi iskolába, majd gimnáziumba is. 1957-ben érettségizett. Ezután sikeresen felvételizett az ELTE – orosz-francia tagozatán, de polgári származása miatt elutasították. Azért, hogy családját támogathassa, a Magyar Optikai Művek - ben (MOM) helyezkedett el segédmunkásként. 1963-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karára jelentkezett újból, ekkor már felvették, ahol meg is kezdte tanulmányait - esti tagozaton. 1967-től a Kőbányai Gyógyszerárugyár Technológiai Kísérleti Üzemében kutatóként dolgozott, 1969-ben diplomázott. 1970-től felelőse lett a vállalat műszaki-tudományos külföldi kapcsolatainak, mint licenc menedzser: így vállalt szerepet Jamaica gyógyszerellátásának megszervezésében 1980-ban. 1984-től egy évig a Medimpex Northamerica Inc. elnöke New York-ban, majd 1987-től, 1992-ig az akkor indult egyik legelső vegyesvállalat, az Agroferm Magyar-Japán Fermentációipari Rt. vezérigazgatója. 1992-1997 között pedig a Westel Rádiótelefon Kft. Békés megyei vezetője. 1999-2000 között elvégezte a Budapesti Kertészeti Egyetem két éves, levelező, szőlész-borász szakmérnöki posztgraduális képzését. 1997 óta nyugdíjas: tállyai szőlősgazdaként saját, 1991-ben alapított